Miért van annyi cukorkaszínű párna a székeken?
Írta a berendező: Nagyvendégi Éva
Kik voltak a palotaépítészet legnagyobb mesterei? Természetesen a franciák, elsősorban a Lajosok. A Napkirály, XIV. Lajos szenvedélye a palotaépítés volt. Párizs közelében felépíttette a Versailles-t, amely majd akkora lett, mint egy város, benne aranyos termek végtelen sora. A nemesség Európa-szerte a franciákat utánozta – kis fáziskéséssel itt, a Csallóközben is. Mindenki, akinek módja volt rá, tündöklő palotát építtetett, pompázatos tükrökkel és kristálycsillárokkal, bársonnyal és selyemmel. Ezért és nem másért épült a mi kis várkonyi kastélyunk is Louis-seize stílusban.
A francia Lajosok fényűző pompáját idézi, a rokokó játékos világát, mikor mindent eltúloztak és átformáltak, még a bokrok sem nőhettek úgy, ahogy maguktól nőttek volna. Mindent fát megnyestek, és nyílegyenes lombfalakká szabtak, kis terekbe torkolló sétányokká, a tereken szobrokkal és szökőkutakkal. A fehér kaviccsal beszórt sétányokon ugyanúgy hajlongtak és sétálgattak a púderezett parókát viselő hölgyek és urak, ahogy fogadótermük kanapéjának huzatán. Cikornyás volt a rokokó élet, és színes, színes, mintha mindent édes cukormázzal vontak volna be. Határtalanul mulatságos túlzások jellemezték. Például a király ágya előtt mindenkinek meg kellett hajolnia, még akkor is, ha üresen állt. A reggeli felkelés, a lever, balettszerű előadásként ment végbe. Ez a könnyed, frivol világ köszön vissza kastélyunk termeiben, ezt idéztük meg a falakra festett koszorúkon és füzéreken.
A cukorszínekkel megidézett léha korban élt egy léha költő, báró Amade László. Az Amadék nagy tettekkel bíró főnemesi család voltak, ősi fészkük itt állt, ezen a helyen. Először váracsot, később kastélyt építtettek Várkonyban. A legnevesebb közülük Amade László, a világfi, a híres nőcsábász, az élet örömeinek nagy élvezője. Egyik hosszú költeményében felsorolta az általa meghódított hölgyek nevét. A vers az indiszkréció csúcsteljesítménye a magyar irodalomban. Ennek ellenére a 18. században ő volt a legeurópaibb magyar költő: mert nem volt lemaradásban. Ugyanolyan modorban verselt, mint a francia rokokó költészet legjobbjai. A poros Csallóközben KORSZERŰEN VERSELT magyarul (mikor a magyar még csak az anyámasszony nyelve” volt). Fiatalon elözvegyülvén, felcsapott lovas katonának. Dalaiban nagy tivornyákról, vakmerő szerelmes kalandokról, virtusról témázott. A pozsonyi udvari kamara tanácsosaként sem komolyodott meg, pedig az nagy pénzügyi méltóság volt. Versei életében nem jelentek meg nyomtatásban, kéziratos másolatokban terjedtek udvarházról udvarházra. Még az éneklő népig is eljutottak. Toborzójából népdal lett, és egyik változata beépült Kodály Háry Jánosába is. (A jó lovas katonának de jól vagyon dolga…).
Legyen a vendégünk!
